antipop

egy kontakthibás fülhallgató-adapter egy délután alatt ludditát csinált belőlem

egy törött műanyagdarabbal kezdődött az egész, pontosabban kettővel; elfáradtak a kis pöckök az adapteren, amik összekötötték a sony telefont és az akg fülhallgatót. nem ért váratlanul, eddig is ki-kicsúszkált, kontakthibázott, néha rá sem kérdezett, hogy a hangszórón folytassa-e a lejátszást, hanem öntudatára ébredve elkezdett üvölteni a zsebemben, ilyenkor jöttek a meggyötört pillantások, mármint nem részemről, hanem az egyes villamos utazóközönségétől, benne volt azokban a tekintetekben, hogy micsoda bunkó állat ez, vállat vontam, csakugyan, nem mintha nem szartam volna rájuk, ti se fehér csokornyakkendőben utaztok, hanem büdösen.

tehát fölmerül a gondolat, hogy kell ide alternatíva, nem mintha nem lennék megelégedve a w880i-vel, az olyan megelégedős kis walkmanmobil, sokáig bírja egy feltöltéssel, jól szól, nem rinyál, és még akkor sem kapcsol ki, ha kiesik az ingzsebemből a macskakőre, miközben az esőtől meghülyült csigákat terelgetem vissza a bokrok közé. igaz, a fájlok másolási sebessége szörnyű, amíg egy átlagos tömörítésű jack white-album eljut a memóriakártyáig, addig egy süket is befejezi mozart helyett a requiemet.

nem voltak akkora elvárásaim (legalábbis azt hittem), legyen kicsi, kompakt, csinos, bírja sokáig, meg hát a kecsi interfész se utolsó dolog, szóval ipod nano. ez a szép terv körülbelül addig élt a fejemben, míg eszembe nem jutott, hogy az bizony az itunes-szal kompatibilis, és semmi mással, és az itunes is csak macen érzi jól magát. nem mintha nem lenne windows-verziója, persze, de hát az a szoftver eleve olyan, mint a nílusi krokodil, a természetes közegében sem tanácsos piszkálni.

szóval az elmúlt hat órában szemrevételeztem az empéháromlejátszó-piacot, elkeserítő, borzasztó, kiábrándító, zokogni lenne kedvem, meg adatkábellel torzra verni a gyártókat és a formatervezőket. gusztustalan, minősíthetetlen féltéglák, elbaszott telefonokra emlékeztető távol-keleti ipod-klónok, diszkófényben pompázó gagyi USB stickek, leszerelhetetlen csiptetővel felszerelt idomtalan téglatestek, kétségbeejtő színválasztások és idomok, és az inkompatibilis kezelőszoftverek totális káosza.

ami viszonylag szimpatikusnak tűnik, az biztos, hogy összeférhetetlen a linuxszal. ami igazán tetszene, az csak os-x alatt hajlandó megmozdulni. amihez külön kezelőszoftvert mellékelnek cédén, az biztos, hogy csakis windows-kompatibilis lehet. ami pedig szopós-nyalós-gombfelvarrós, az biztos, hogy tizenöt percnél tovább nem fogja bírni. pedig nem ártana, ha kibírna egy tizennyolc órás utazást, helló! kodálynak abban igaza volt, hogy oké, legyen a zene mindenkié, viszont ő inkább a szolmizáció és a kottaolvasás tájékán húzta volna meg a belépési küszöböt, nem ott, hogy aki hülye egy mp3-lejátszó használatához, az dögöljön meg, ha már nem született süketnek.

és, ami ugyan szorosan nem, csak érintőlegesen kapcsolódik a tárgyhoz, az a fájlrendszer-kezelési képesség hiánya, ami szinte az ÖSSZES kibaszott eszközre érvényes. jó, ne menjünk vissza a harminckét megabájtos diamond rióig, és a faszomnak se hiányzik a volkov commander, de amit még a kőkorszaki parancssoros utasításokkal is meg lehetett oldani egy XT-n húsz évvel ezelőtt, az ne okozzon problémát egy modern telefonnak vagy egy lejátszónak, ne akarja nekem intelligensen szinkronizálni a zenegyűjteményemet, ne okoskodjon szedett-vedett mp3 tagek alapján, mert AZT MAJD ÉN TUDOM, BAZMEG, HOGY MIT ÉS HOVA AKAROK TENNI. de nem, ezeket valami szaros földigilisztáknak tervezték, memóriazabáló keretprogramokkal, fájlszinkronizációs algoritmusokkal, meg a büdös kurva anyáddal, igen, azzal, hogy miért nem szakadt bele a fejed, mielőtt kitaláltad.

hogy nem képes úgy viselkedni egy földbuta mp3 lejátszó, mint egy nyomorult, kétfilléres USB stick, hogy bedugom, feltűnnek a mappák, behúzom a musicfolderbe a zenét, bontok, felkapom, hallgatom és örülök. ha meg máshova másoltam - FELHASZNÁLÓI HIBA, ATYAÚRISTEN! - akkor nem fog szólni semmi, legközelebb meg okosabb leszek, és ettől a gépnek sem fog összeomlani a firmware-je, leolvadni a processzora, betörni a kijelzője.

ennyi lenne, csak ennyi. de ez is túl nagy kérés. ha ezek után valaki ki meri ejteni a száján, hogy micsoda áttörés figyelhető meg az okostelefon- és portableauido-piacon, szétverek a fején egy nakamichi decket. muszáj volt túlbonyolítani, muszáj volt, komolyan, ha a magyar államnak osztanák ki a feladatot, hogy csináljanak mindennel inkompatibilis, ronda és használhatatlan lejátszókat, ők sem tudnák ilyen hatékonysággal megoldani, még akkor sem, ha közmunkaprogramban dolgoztatnák 1985-ös minimálbérért a videoton legtrógerebb dolgozóit.

szóval megpróbáltam mindent, körülnéztem, a nem apple-vonatkozású termékajánlókban olyan kínai gagyikat istenítettek megingathatatlan magabiztossággal, amilyeneket a kezembe nem vennék, és ha valaki szembe jönne velem az utcán, és meglátnám nála, hát, nem kizárt, hogy átrohannék a túloldalra. órmótlan, filléres szarokat istenítenek. szépen szól, aszongya. szépen. most azt ne is kezdjük el boncolgatni, hogy a tömörített zene milyen szépen bír szólni, mert annak is van egy maximuma, mint a paradicsomos káposztának; lehet, hogy egy középkategóriát kihoznak belőle, de kurva jó soha nem lesz. egyébként is mindegy, mivel a hangzás minőségét úgyis az mp3-kódolás és a fül/fejhallgató minősége határozza meg, nem az, hogy egy körömnyi hangkártyában hogy a faszba forrasztotta a nyáklemezt valami sárga a foxconn-nál.

és akkor gondoltam, hogy ide mégiscsak nano kéne, basszameg, az kábé lefedi az igényeimet, 24 órás üzemidő (ha a háromnegyede igaz, asse baj), 8 giga tárhely, pici, strapabíró, ízléses, a hangzását meg leszarom, majd úgy tömörítem a cédéket, hogy tetsszen, a többit meg megoldják az akg-k. de hát itunes, basszameg, itunes.

és akkor beugrott, hogy itunes-t fogok emulálni, mégpedig a wine-nal, elvégre annak az a dolga, kellemes kis keretprogram, ami az esetek 98 százalékában olyan megbízhatatlan, mint a picsa, illetve nem is, a megbízhatóság alapfeltétele ugyanis az lenne, hogy valami időnként működik, és emiatt esetleg reménykedhetünk, de a wine mindig szar, ráadásul megbízhatóan, stabilan szar. mindegy, itt már kínomban kuncogtam, buzgott bennem a kalandvágy; egy alapvetően apple-platformra írt keretprogram windowsos portját fogom linux alatt emulátoron futtatni, hát, ez legalább akkora kaland, mint a szomszéd lakásban vetített pornófilm hangjaira kiverni egy cerkófmajom faszát, aztán úgy tenni, mintha mindenki élvezte volna.

nem működött, persze, hogy nem, meg sem lep, ami szar os-x alatt, windows alatt meg pláne, az linuxon emulálva nyilván nem lesz jó, de sebaj, már úgyse fáj semmi, sőt, röhögcsélek; sánta, mi van a hátadon? semmi? nesze, itt egy púp! és a nap végére kiderült, hogy ami elsőre hipsterségnek tűnik, az lehet, hogy tök józan megfontolás, kompromisszummentesség. ezzel nem baszik ki egy kodek vagy egy keretprogram, maximum az egyes villamos zötyögése. de hát ezért találták fel a kazettát, hejhó, visszatértünk a hetvenes évekbe, jöhet az első sony walkman, sikerült meghaladni a haladást.