antipop

- A Wyndham Grand Hotelt a Google Maps ismertetőiben rengetegen lehúzták, pedig nagyon kellemes hely. Igaz, hogy kissé túlárazott, de itt vannak az egész világon a legkedvesebb négerek és a világ legkényelmesebb ágyai: körülbelül két méter szélesek, és két, egyenként harminc centi vastag matrac van rajtuk, és akkor a ropogósra vasalt, mégis puha ágyneműről még nem is beszéltünk. A huszonharmadikra huszonkét másodperc alatt ér fel az expresszlift, és remek a kilátás, látni a stadiont, a hidakat és a folyókat. A netkapcsolat katasztrofális, a tévéadás pedig analóg vonalon keresztül jön. A szobák elég kicsik, de nagyon szépek. A bár elég közepes, akárcsak maga az étterem, érdemes inkább a környéken jóllakni, bőven van rá lehetőség.

- Pittsburghben találhatók a világ leggusztustalanabb köztéri szobrai, amik a mindennapi élet egy-egy fontos mozzanatát örökítik meg. A George Bush-hasonmásverseny második helyezettje sem szar a Gateway Center előtt, de a parkban az apukájával sárkányt eregető betmenpólós kisfiú már tényleg kibassza a biztosítékot. Ráadásul, mivel ezeket a szobrokat a belváros legváratlanabb pontján helyezik el, én pedig lelkesen fényképezem őket, néha kellemetlen afférok is adódhatnak belőle: ma délután például lefényképeztem egy tök mozdulatlanul ülő néger hajléktalant, és csak akkor kapcsoltam, hogy nem kéne, amikor észrevettem, hogy pislog.

- Itt is vannak galambok, de közel sem olyan rámenősek, mint a pestiek. Ezzel szemben verebekből is rengeteg van a városban, és az ő agresszivitásuk még a pesti galambokét is felülmúlja. Simán felrepülnek az asztalra, és kinézik a szádból a kaját, ha éppen nem próbálják meg kilopkodni a tányérból. Ma délután láttam egyet, ami a levegőben ütött-rúgott-csípett valami nagyobb méretű rovart. Ijesztő, de azért aranyosak.

- A Gateway Center környékén lévő parkban lakó pofátlan mókusok sem félénkek, simán odajönnek kaját kunyerálni. Hagyják, hogy körbefényképezd őket, de egyébként válogatósak - a Wendy’s sült krumpliját például nem szeretik, pedig az még egész organikusnak tűnt. Ma délután megkínáltam az egyiküket, de miután a kis mancsába fogta a krumplit és megszagolgatta, földhöz vágta, csúnyán nézett rám, aztán elrohant, hogy megverjen egy, a közelben ólálkodó rigót. Struggle for life.

- Ha már Wendy’s: minden kedves honfitársamnak a kurva anyját, aki az érdektelenségével hozzájárult az egészségtelen, de nagyon finom hamburgereket forgalmazó gyorsétteremlánc magyarországi. Smirglinyelvű, hungarocell-zabáló gecik vagytok, kész. A Baconator nagykrumplival és jeges gyümölcsteával isteni, simán kenterbe ver bármit, amit a hazai gyorsbüfékben lehet kapni.

- Természetesen ellátogattam az Exchange-be is, hogy vegyek pár játékot, de sajnos a kínálat pont nem találkozott az ízlésemmel; ami érdekelt volna, az nem volt raktáron, amit olcsón megvehettem volna, az régiózáras volt, ami pedig tetszett, azt drágán adták. Klassz bolt, csak sajnos az eladók értenek is a cucchoz, amit árulnak. Viszont kedvesek, segítőkészek és udvariasak, és a földön kuporgó kínai tinédzsereket se rugdossák föl, akik törökülésben kucorognak a padlón, felhalmozott cédékupacokat böngésznek, és mandarinul csevegnek.

- Katasztrofális a cigarettakínálat, bármerre járok. Pall Mall, Camel, Kool, Newport, Marlboro, oszt annyi. Igaz, csak Pittsburghöt és Washingtont próbáltam, de holnapután teszek egy próbát Chicagóban is.

- A Penn Avenue-n van egy baró vegyesbolt. Szinte semmit nem lehet kapni, csak üdítőket, snacket, csokoládét és olcsó cigit, de az eladó pasas klassz forma. Amikor megérkeztem, az ajtóban dohányzott, bent kétezer wattos hangfalakból bömbölt a Ministry-től a Jesus Built My Hot Rod, és amíg várta, hogy kifizessem a Newportot, dalolászva verte a ritmust a pulton, és igen vidámnak tűnt. Szerintem a raktárban van egy kifeszített, déli szövetségi zászlója, shotgunt tart a pult alatt, és az apja a példaképe, aki kamionos volt Massachusettsben.

- A Market Square kajáldáit érdemes kipróbálni, de lehetőleg nem dél körül, amikor ellepik az irodisták, és szinte lehetetlen ülőhelyet kapni. A pincérek villámgyorsak, határozottak, és mindenhol nagyon, nagyon udvariasak és készségesek.

-A Moe’s Southwest Grillben világbajnok a csirkés quasadillas és a chicken bowl - utóbbi egy rizses-babos alapra ágyazott salsamártásos-sajtos-majonézes csirkehús-kupac. Egy pohár jeges teával ez nem több tizenöt-húsz dollárnál, és két kosár nachos is jár hozzá. Utána nem árt tizenöt percen belül hűvös lepedők közé bújni és szundítani egy jót, de megéri.

- Az Original Oyster House-t szintén érdemes kipróbálni, különösen annak, aki nem szereti a halat, mert itt tíz másodperc alatt megszereti. Nyolc dollárért akkora sült halas szendvicset adnak, hogy lelóg a papírtálcáról, és két ember jattal együtt jóllakhat huszonöt dollárból. Isteni. Csak készpénzt fogadnak el, de közvetlenül az épület oldalában van egy ATM, szükség esetére. Nagydumás, dagadt pincércsajok vannak, akik villámgyorsan intézkednek, és hagyják, hogy a teraszon dohányozz.

- Természetesen van Starbucks is, de hát oda jóérzésű ember soha be nem teszi a lábát.

- Az amerikai kávé még mindig szar, és eddig képtelen voltam egy olasz kávézót találni a belvárosban, pedig még az olasz kontaktomat is megkérdeztem, hogy tud-e segíteni. Egy koffeinfüggőnek Pittsburgh rosszabb, mint egy heroinistának egy szingapúri vakáció. Ihatatlan, híg és forró szarokat adnak, mint mindenhol az egész országban. Leszopnám a mókusokat a parkban, vagy valamelyik csúnya köztéri szobrot, sőt, talán a hajléktalan négert is, ha megkínálna egy csésze eszpresszóval. Jó, azt azért nem, de adnék érte hat dollárt.

- A Seviche étterem a Penn Avenue-n elég ellentmondásos hely. Kevés ülőhely van, de készségesen segítenek átrendezni az asztalt, ha nagyobb társaság érkezik. Kurva szar zene szól szörnyű hangerővel, de senkit nem érdekel, ha mindenki ordibál az asztaltársaságnál. Elsősorban üzletemberek, milfek, kurvának látszó nők és idősebb urak törzshelye. Az étterem profilja egyébként a szusi / tapas / mexikói tengelyen helyezhető el, szóva alapvetően csipegetős-dumálós hely. Picit lassú a kiszolgálás, de nagyon udvarias, minden asztalnak saját pincérje van, aki udvariasan bemutatkozik, és gyors, mint a villám. Ha kell, hoznak evőpálcikát, de kést valamiért sosem adnak. A kaja mindenesetre zseniális. A marhahúsos-fűszeres tacos csodálatos, olyan friss rajta a fűszer és a zöldségek, hogy könnybe lábad tőle a szem. A kukoricabundában sütött kecskesajtkrokett szintén nagyon jó, a bélszín puha és zamatos, a perui szusi pedig varázslatos. Nem árt, ha van velünk egy szusi-szakértő, aki mindent pontosan tud és ért, de szerencsére egy dán srác mellett ültem, aki evett már élő polipot is, és a nagyapja Pearl Harbornál volt tengerész, úgyhogy készségesen rábíztam magam, és nem bántam meg. A sörök közül csak a Guinnes iható. Azt nem sikerült megfejtenünk, hogy a muzsikus négereket ábrázoló falfestményeken miért van az egyiküknek négy, a másiknak pedig hat ujja, de gyanítható, hogy nem a festmény volt absztrakt, hanem az alkotója hülye. Mindenesetre lehet, hogy holnap visszamegyek, és megkóstolom a kimaradt szusikat, mert irtó izgalmasnak tűnt a kínálat, és minden nagyon finom volt.

- Pittsburghben a csendháborítás valószínűleg ismeretlen fogalom, mert a lakóövezetben este tízkor, pont a Seviche mellett basztak szét ütvefúróval és légkalapáccsal egy irodaházat, és nyilván legálisan csinálták, mert az építőmunkások mellett ott szobrozott egy közlekedési rendőr is. A dohányzó szakasz osztrák tagja szerint ez náluk elképzelhetetlen lenne, a portugál azt mondta, hogy feléjük ilyesmi csak ritkán fordulhat elő, én pedig kénytelen voltam megjegyezni, hogy nálunk simán elképzelhető, csak éppen tartozna hozzá egy alak, aki az emeletről ordítana le, hogy kapcsolják már ki azt a kurva gépet. A román csöndben maradt, és sejtem, hogy miért.

- A dohányzási kultúra egészen meghökkentő. Ha nincs a közelben szemetes, nyugodtan el lehet dobni a csikket az utcán, és senki nem fog szólni érte egy szót sem. A teraszos éttermekben nyugodtan rá lehet gyújtani a szabad levegőn, de hamutartót nem adnak, mert nem szeretik propagálni a dohányzást, úgyhogy ott is nyugodtan lehet a földre hamuzni és eldobni a csikket. Ennek ellenére nem borítják cigarettamaradványok a flasztert, valószínűleg a személyzet, illetve az utcaseprők gondos munkát végeznek.

- A piros lámpákat mindenki leszarja a gyalogátkelőknél, de az autósok és a buszok nem türelmetlenkednek és nem dudálnak, szépen megvárják, amíg átérnek a tilosban korzózó gyalogosok. Kényelmesnek tűnik, de mivel elfelejtettem biztosítást kötni utazás előtt, inkább nem kockáztatok.

- Nyilván nem próbáltam ki még mindent, de a pittsburghi sétákhoz eddig a Hexstatic: Same As It Never Was albuma bizonyult a legjobb háttérzenének. Az új Jack White is kellemes, sőt, nekem Rihannától a Shut Up And Drive is működik, bár ez utóbbiról tudom, hogy kizárólag szentimentális okokból, így nem merném nyugodt szívvel ajánlani mindenkinek.

egy törött műanyagdarabbal kezdődött az egész, pontosabban kettővel; elfáradtak a kis pöckök az adapteren, amik összekötötték a sony telefont és az akg fülhallgatót. nem ért váratlanul, eddig is ki-kicsúszkált, kontakthibázott, néha rá sem kérdezett, hogy a hangszórón folytassa-e a lejátszást, hanem öntudatára ébredve elkezdett üvölteni a zsebemben, ilyenkor jöttek a meggyötört pillantások, mármint nem részemről, hanem az egyes villamos utazóközönségétől, benne volt azokban a tekintetekben, hogy micsoda bunkó állat ez, vállat vontam, csakugyan, nem mintha nem szartam volna rájuk, ti se fehér csokornyakkendőben utaztok, hanem büdösen.

tehát fölmerül a gondolat, hogy kell ide alternatíva, nem mintha nem lennék megelégedve a w880i-vel, az olyan megelégedős kis walkmanmobil, sokáig bírja egy feltöltéssel, jól szól, nem rinyál, és még akkor sem kapcsol ki, ha kiesik az ingzsebemből a macskakőre, miközben az esőtől meghülyült csigákat terelgetem vissza a bokrok közé. igaz, a fájlok másolási sebessége szörnyű, amíg egy átlagos tömörítésű jack white-album eljut a memóriakártyáig, addig egy süket is befejezi mozart helyett a requiemet.

nem voltak akkora elvárásaim (legalábbis azt hittem), legyen kicsi, kompakt, csinos, bírja sokáig, meg hát a kecsi interfész se utolsó dolog, szóval ipod nano. ez a szép terv körülbelül addig élt a fejemben, míg eszembe nem jutott, hogy az bizony az itunes-szal kompatibilis, és semmi mással, és az itunes is csak macen érzi jól magát. nem mintha nem lenne windows-verziója, persze, de hát az a szoftver eleve olyan, mint a nílusi krokodil, a természetes közegében sem tanácsos piszkálni.

szóval az elmúlt hat órában szemrevételeztem az empéháromlejátszó-piacot, elkeserítő, borzasztó, kiábrándító, zokogni lenne kedvem, meg adatkábellel torzra verni a gyártókat és a formatervezőket. gusztustalan, minősíthetetlen féltéglák, elbaszott telefonokra emlékeztető távol-keleti ipod-klónok, diszkófényben pompázó gagyi USB stickek, leszerelhetetlen csiptetővel felszerelt idomtalan téglatestek, kétségbeejtő színválasztások és idomok, és az inkompatibilis kezelőszoftverek totális káosza.

ami viszonylag szimpatikusnak tűnik, az biztos, hogy összeférhetetlen a linuxszal. ami igazán tetszene, az csak os-x alatt hajlandó megmozdulni. amihez külön kezelőszoftvert mellékelnek cédén, az biztos, hogy csakis windows-kompatibilis lehet. ami pedig szopós-nyalós-gombfelvarrós, az biztos, hogy tizenöt percnél tovább nem fogja bírni. pedig nem ártana, ha kibírna egy tizennyolc órás utazást, helló! kodálynak abban igaza volt, hogy oké, legyen a zene mindenkié, viszont ő inkább a szolmizáció és a kottaolvasás tájékán húzta volna meg a belépési küszöböt, nem ott, hogy aki hülye egy mp3-lejátszó használatához, az dögöljön meg, ha már nem született süketnek.

és, ami ugyan szorosan nem, csak érintőlegesen kapcsolódik a tárgyhoz, az a fájlrendszer-kezelési képesség hiánya, ami szinte az ÖSSZES kibaszott eszközre érvényes. jó, ne menjünk vissza a harminckét megabájtos diamond rióig, és a faszomnak se hiányzik a volkov commander, de amit még a kőkorszaki parancssoros utasításokkal is meg lehetett oldani egy XT-n húsz évvel ezelőtt, az ne okozzon problémát egy modern telefonnak vagy egy lejátszónak, ne akarja nekem intelligensen szinkronizálni a zenegyűjteményemet, ne okoskodjon szedett-vedett mp3 tagek alapján, mert AZT MAJD ÉN TUDOM, BAZMEG, HOGY MIT ÉS HOVA AKAROK TENNI. de nem, ezeket valami szaros földigilisztáknak tervezték, memóriazabáló keretprogramokkal, fájlszinkronizációs algoritmusokkal, meg a büdös kurva anyáddal, igen, azzal, hogy miért nem szakadt bele a fejed, mielőtt kitaláltad.

hogy nem képes úgy viselkedni egy földbuta mp3 lejátszó, mint egy nyomorult, kétfilléres USB stick, hogy bedugom, feltűnnek a mappák, behúzom a musicfolderbe a zenét, bontok, felkapom, hallgatom és örülök. ha meg máshova másoltam - FELHASZNÁLÓI HIBA, ATYAÚRISTEN! - akkor nem fog szólni semmi, legközelebb meg okosabb leszek, és ettől a gépnek sem fog összeomlani a firmware-je, leolvadni a processzora, betörni a kijelzője.

ennyi lenne, csak ennyi. de ez is túl nagy kérés. ha ezek után valaki ki meri ejteni a száján, hogy micsoda áttörés figyelhető meg az okostelefon- és portableauido-piacon, szétverek a fején egy nakamichi decket. muszáj volt túlbonyolítani, muszáj volt, komolyan, ha a magyar államnak osztanák ki a feladatot, hogy csináljanak mindennel inkompatibilis, ronda és használhatatlan lejátszókat, ők sem tudnák ilyen hatékonysággal megoldani, még akkor sem, ha közmunkaprogramban dolgoztatnák 1985-ös minimálbérért a videoton legtrógerebb dolgozóit.

szóval megpróbáltam mindent, körülnéztem, a nem apple-vonatkozású termékajánlókban olyan kínai gagyikat istenítettek megingathatatlan magabiztossággal, amilyeneket a kezembe nem vennék, és ha valaki szembe jönne velem az utcán, és meglátnám nála, hát, nem kizárt, hogy átrohannék a túloldalra. órmótlan, filléres szarokat istenítenek. szépen szól, aszongya. szépen. most azt ne is kezdjük el boncolgatni, hogy a tömörített zene milyen szépen bír szólni, mert annak is van egy maximuma, mint a paradicsomos káposztának; lehet, hogy egy középkategóriát kihoznak belőle, de kurva jó soha nem lesz. egyébként is mindegy, mivel a hangzás minőségét úgyis az mp3-kódolás és a fül/fejhallgató minősége határozza meg, nem az, hogy egy körömnyi hangkártyában hogy a faszba forrasztotta a nyáklemezt valami sárga a foxconn-nál.

és akkor gondoltam, hogy ide mégiscsak nano kéne, basszameg, az kábé lefedi az igényeimet, 24 órás üzemidő (ha a háromnegyede igaz, asse baj), 8 giga tárhely, pici, strapabíró, ízléses, a hangzását meg leszarom, majd úgy tömörítem a cédéket, hogy tetsszen, a többit meg megoldják az akg-k. de hát itunes, basszameg, itunes.

és akkor beugrott, hogy itunes-t fogok emulálni, mégpedig a wine-nal, elvégre annak az a dolga, kellemes kis keretprogram, ami az esetek 98 százalékában olyan megbízhatatlan, mint a picsa, illetve nem is, a megbízhatóság alapfeltétele ugyanis az lenne, hogy valami időnként működik, és emiatt esetleg reménykedhetünk, de a wine mindig szar, ráadásul megbízhatóan, stabilan szar. mindegy, itt már kínomban kuncogtam, buzgott bennem a kalandvágy; egy alapvetően apple-platformra írt keretprogram windowsos portját fogom linux alatt emulátoron futtatni, hát, ez legalább akkora kaland, mint a szomszéd lakásban vetített pornófilm hangjaira kiverni egy cerkófmajom faszát, aztán úgy tenni, mintha mindenki élvezte volna.

nem működött, persze, hogy nem, meg sem lep, ami szar os-x alatt, windows alatt meg pláne, az linuxon emulálva nyilván nem lesz jó, de sebaj, már úgyse fáj semmi, sőt, röhögcsélek; sánta, mi van a hátadon? semmi? nesze, itt egy púp! és a nap végére kiderült, hogy ami elsőre hipsterségnek tűnik, az lehet, hogy tök józan megfontolás, kompromisszummentesség. ezzel nem baszik ki egy kodek vagy egy keretprogram, maximum az egyes villamos zötyögése. de hát ezért találták fel a kazettát, hejhó, visszatértünk a hetvenes évekbe, jöhet az első sony walkman, sikerült meghaladni a haladást.

Összetett hangsorokat “énekelnek” az egerek

Berlin/Budapest, 2012. március 4., vasárnap (MTI) - Úgy tűnik, a madarak konkurenciára leltek az egerekben, legalábbis az éneklés terén. Utóbbiak is dalra fakadnak ugyanis a párzási időben, derítették ki bécsi állatorvosok.

Az egerek az emberi fül számára hallhatatlanul, ultrahangon cincognak, és eközben összetett hangsorokat használnak, ha orrukba jut egy nőstény illata, azok pedig figyelik az éneket - írják a bécsi Állatorvostudományi Egyetem kutatói, Frauke Hoffmann, Kerstin Musolf és Dustin Penn a Journal of Ethology valamint a Physiology & Behavior című szaklapokban.
Meglepő módon az egérhölgyek a hangok alapján felismerik, hogy fivérük vagy más közeli hím rokonuk adja-e azokat elő, vagy egy számukra ismeretlen énekes. Az idegenek éneke láthatóan nagyobb hatással van rájuk. Ezen kívül arra is rájöttek a kutatók, hogy a laboratóriumi egerek repertoárja jóval kisebb, mint a szabadon élő házi egereké. A magas frekvenciákon jóval kevesebb hangot tartalmaz az énekük.
Azt még nem vizsgálták, hogy a legbonyolultabb dalok előadói érik-e el a legnagyobb párzási sikereket, ahogy a madaraknál tapasztalható - írja a Die Welt című német lap internetes kiadása (www.welt.de).
A szabadon élő házi egerek és laboratóriumi rokonaik közti különbség izgalmas lehet az antropológusok számára is. Az emberi nyelv nyitját kutatva ugyanis már évekkel ezelőtt beültették laboratóriumi egereknek azokat a géneket, amelyek nélkülözhetetlenek az emberi beszédfejődéshez. Természetesen az egerek ezt követően sem tudtak a kutatókkal beszélni. Lehetséges, hogy a tehetségtelen laboratóriumi egerek helyett a változatosabban éneklő vadon élő fajtársaikkal kellett volna próbálkozni - jegyezte meg a német lap.

szarazene:

Ma vettem egy milánói sertésszeletet a Zsuzsiban, és ahogy átnyújtottam az ezrest a 890 forintos tételért, véletlenül túl korán mondtam azt, hogy “Köszönöm szépen”. Úgy baszta be boldogan a kasszát Zsuzsa úr, hogy még most is cseng a pénztárcám.

Ezt a Gasztro Flóriánban ugyanígy megcsinálják, csak ott 890 forintért egy nagy lófaszt kapsz, nem ennivalót.